Az első osztályba lépés mindig olyan, mint egy premier előadás: izgul a főszereplő (a gyerek), a menedzsment (a szülők), és természetesen mi is, a háttérstáb – vagyis a tanítók. A különbség annyi, hogy nálunk nincs főpróba. 

És aztán ott van az a bizonyos, minden szülőben motoszkáló kérdés:
„Milyen tanító nénit válasszunk?”
(Nyugalom, ez nem vizsga, bár néha mi is úgy érezzük, mintha egy állásinterjún lennénk, ahol a szülők és az ötévesek a HR-esek.)

Teljesen érthető, hogy a szülők szeretnék a legjobbat a gyereküknek. Elvégre orvost is választunk, szempillást, körmöst, sőt, a fodrásztól is csak akkor nem szaladunk sírva, ha pontosan tudjuk, kihez ülünk be. Akkor a gyerek első tanító nénije miért ne lenne legalább ilyen fontos?

És hát valljuk be… ki ne örülne, ha lehetne tanítót is foglalni? Képzeld el:

„Jó napot, tanító néni, jövő szeptemberre lenne egy asztal... bocsánat, pad… két főre, egy első osztályosnak és egy szülőnek. Van még szabad hely?”
De mivel ez (egyelőre) nem így működik, marad az, hogy reméljük: jól találkozunk. Hogy a gyerek, a szülő, és mi, tanítók, egy hullámhosszra kerülünk. És onnantól már nincs más dolgunk, mint együtt utazni – nevetve, néha tanácstalanul, néha kicsit álmosan, de mindig a gyerekért. Mert ő az igazi főszereplő.

 Nyílt napok - nyílt kérdések

Nálunk a nyílt nap mindig egy kis iskolai fesztivál, játszóházzal. Jönnek a szülők, nagymamák, nagypapák, és néha még a családi kutya is bepróbálkozik a kapunál („csak megnézném, hogy olvas a gyerek!”). Mi, tanítók pedig ilyenkor igyekszünk úgy viselkedni, mint akik teljes mértékben urai a helyzetnek. Mosolygunk, játszunk a jövendő tanítványainkkal, magabiztosan felelünk a feltett kérdésekre...

Őszintén: ilyenkor mi is vizsgázunk.
A szülők nem kérdeznek direktbe, de azok a pillantások! Figyelnek, tapogatódznak – mintha a Harry Potter Teszlek Süvege lennék.

„Szigorú?” – kérdezi egy apuka óvatosan, miközben tekintetével próbálja kitalálni, vajon én vagyok-e a „mumus” típus vagy a „kekszet kínáló” tanító.
„Van türelme, ha valaki lassabban halad?” – kérdezi egy anyuka.
„Ugye még sokat játszanak elsőben?” – kérdezi a nagymama.

Én pedig őszintén válaszolok – de úgy, hogy közben ne csússzon ki a számon, hogy valójában a tanári kar is szívesen játszana még elsőben.

Szóval: igen, játszunk.
Igen, türelmem van – különben nem itt lennék, hanem egy trópusi szigeten egy könyvvel, egy koktéllal és nulla színes ceruzával.
Szigorú? Hát... következetes. Vagyis tudom, mikor kell „most már tényleg pakoljunk el” hangon szólni, és mikor lehet ”na még egy mese” stílusban engedni.

Mert a szeretet és a határok nálam kézen fogva járnak. Néha kézen fogva rohangálnak is – de azt már csak mi tudjuk, a tanítók. 

Milyennek kell lennie „a jó tanító néninek”?

Tapasztalataim szerint a legtöbb szülő egy igazi „tanítói szuperhőst” keres. Valakit, aki egyszerre kedves, határozott, türelmes, kreatív, következetes, mosolygós, de ha kell, rendet vág – természetesen szelíden, mint egy buddhista harcművész.

Olyan tanítót képzelnek el, aki reggelente csillámporral köszön, nap közben pszichológusi érzékenységgel észreveszi, ha valaki ma épp kicsit szomorkásabban színez, és akinek közben nem esik le a feje attól, hogy épp huszonegy kisgyerek egyszerre kérdezi:
– Tanító néni, őt miért nem szidta meg, pedig ő is beszélt, sőt, hangosabban is! 🤨

Szóval igen, a szülők azt keresik, aki nemcsak tanít, hanem lát is. Aki a betűk és számok mögött kiszúrja azt a gyereket, aki ma először önállóan gombolta be a kardigánját. Vagy azt, aki csak akkor tud számolni, ha közben firkál, táncol, vagy legalábbis pörög egyet a széken minden válasz előtt.

És valljuk be, egy ilyen tanító tényleg aranyat ér.

A jó hír? Néha mi, tanítók, egész közel kerülünk ehhez az ideálhoz. Máskor meg... csak örülünk, ha a nap végére megvan minden gyerek, és nagyjából minden cipő is a megfelelő lábon van.

Volt egyszer egy anyuka, aki azt mondta:

„Nekem csak annyi a vágyam, hogy a fiam szeressen iskolába járni. A tanító néni miatt.”

És aztán ott vannak a gyerekek… azok a kis mondatok, amik örökre megmaradnak az emberben. Egyszer egy kisfiú rám nézett, és azt mondta:

„Igen, mi tudjuk, hogy a tanító nénik szeretnek minket, de azt, hogy Valika néni szeret, azt érezzük is.”

Na, ezek azok a pillanatok, amikor az embernek kicsit meg kell köszörülnie a torkát, mielőtt válaszolni tud.

Azt is látom, mitől félnek

Első osztályba íratáskor nemcsak a gyerekek szeme kerek, hanem a szülőké is – mint egy matekóra után. Néha a kérdések mögött nem csak kíváncsiság, hanem igazi szülői pánik lapul:

„Be tud majd illeszkedni a gyerekem?”
„Mi lesz, ha nem megy jól az olvasás?”
„És ha túl csendes?”
„És ha túl hangos?”
„És ha egyszerre csendes is, meg hangos is?”
Ilyenkor megnyugtatásképp legszívesebben kiosztanék mindenkinek egy „Nyugi, ember vagyok, tanító vagyok, menni fog!”-matricát.

Szóval szoktam mondani: nálam minden gyerek lehet önmaga. Lehet félni, lehet hibázni, lehet kétszer is visszakérdezni, hogy "mi is az a magánhangzó?", lehet nevetni, álmodozni, sőt – néha még fotelbe csúszva hallgatni a mesét is teljesen elfogadott. Nálam az első osztály nem egy tehetségkutató verseny, hanem inkább egy tanulás-móka-kaland minisorozat, ahol minden epizód egy új kis lépés.

És bár már hosszú évek teltek el az első kisdiákjaim betűvető gyakorlatai óta, még mindig jönnek visszajelzések. Egykori elsőseim ma már diplomás emberek, családosok, vagy épp világjáró kalandorok. Hívnak találkozókra, néha küldenek értesítőket diplomaosztóról, vagy csak beugranak egy ölelésre.

Az egyikük – aki gyerekotthonban nőtt fel -  nemrég egy levelet írt. A végén ez állt:

„Köszönöm, hogy embert csinált belőlem.”

Na, ez az a pillanat, amikér még a legnagyobb pedagógus is leül egy percre... és halkan, a zsebéből kihalász egy papírzsepit. 

És akkor most fordítsunk egyet a kérdésen…

Éppen ma reggel, a második kávém közben (igen, még reggel volt), átolvasva az irományom, elgondolkodtam azon, milyen lenne az álomszülő. Az a mitikus lény, akiről a pedagógusképzők legendákat mesélnek. Olyan, aki időben kitölti az űrlapokat, nem felejti el a szülői értekezletet, és nem esik pánikba, ha a gyerek elhagyja a környezetfüzetét – megint. (Spoiler: a füzet a gyerek táskájában volt, csak... a másik táskában.)

Szóval, álomszülő. Aki nem csak a gyereke „ügyvédje”, hanem partner, szövetséges ebben a nagy „hogyan-ne-neveljünk-zsenit-stresszből” játszmában. Aki megérti, hogy a tanár is ember – néha fáradt, néha koffeinhiányos, néha pedig csak azt próbálja túlélni, hogy a gyerekek "véletlenül" egymásra öntötték a reggeli kakaót.

De hát, a szülőket szerencsére nem válogathatjuk. Nem húzhatunk kártyát, mint a társasban: „Gratulálunk! Te kaptál egy rugalmas, segítőkész, mindig mosolygó szülőt!” Nem, minket ők választanak. És tudod mit? Ez így van jól.

Mi pedig tesszük a dolgunkat: tanítunk, bátorítunk, ragasztgatjuk a lelkesedést (meg a leckefüzeteket), és közben reméljük, hogy együtt egy olyan csapat leszünk, akire a gyerekek még évek múlva is emlékeznek. Jó szívvel.

És most megyek… mert valaki bejelentette, hogy az osztály csigája „beszélt hozzá álmában”. Hétköznap.

Köszönöm, ha elolvastad. Ha van gondolatod, kérdésed, vagy egy emléked az első tanító nénidről, írd meg kommentben – kíváncsi vagyok rá!